Vörösmarty Mihály: A vén cigány ------------------------------- Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! Véred forrjon, mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen, mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen, mint a jég verése, Odalett az emberek vetése -- Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl; Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és ember öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! Mintha újra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserü levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! Húzd, de mégse, -- hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon; Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel újra a vonót, És derüljön zordon homlokod. Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. (Szentkirály - Nyék, 1854. július-augusztus) . Vörösmarty Mihály: Fóti dal --------------------------- Fölfelé megy borban a gyöngy; Jól teszi. Tőle senki e jogát el Nem veszi. Törjön is mind ég felé az, Ami gyöngy; Hadd maradjon gyáva földön A göröngy. Testet éleszt és táplál a Lakoma, De ami a lelket adja, Az bora. Lélek és bor két atyafi Gyermekek; Hol van a hal, mely dicső volt És remek? Víg pohár közt édesebb a Szerelem. Ami benne keserű van, Elnyelem. Hejh galambom, szőke bimbóm, Mit nevetsz? Áldjon meg a három isten, Ha szeretsz. Érted csillog e pohár bor, Érted vív, Tele tűzzel, tele lánggal, Mint e szív; Volna szívem, felszökelne, Mint a kút, Venni tőled vagy szerelmet, Vagy bucsút. Hejh barátom, honfi társam, Bort igyál. Víg, komor vagy csüggeteg vagy, Csak igyál. Borban a gond megbetegszik, Él a kedv. Nincs a földön gyógyerőre Több ily nedv. Borban a bú, mint a gyermek, Aluszik. Magyar ember már busúlt sok Századig. Ideje, hogy ébredezzen Valaha: Most kell neki felvirúlni Vagy soha. Bort megissza magyar ember, Jól teszi; Okkal-móddal meg nem árthat A szeszi. Nagyot iszik a hazáért S felsivít: Csakhogy egyszer tenne is már Valamit. No de se baj, máskép leszen Ezután; Szóval, tettel majd segítünk A hazán. Ha az isten úgy akarja, Mint magunk, Szennyet rajta és bitor bűnt Nem hagyunk. Rajta társak, hát igyunk egy Húzamost; Bú, szerelmek, házi gondok Félre most: A legszentebb-, legdicsőbbért Most csak bort, De ha kellend, vérben adjunk Gazdag tort! A legelső magyar ember A király: Érte minden honfi karja Készen áll. Lelje népe boldogságán Örömét, S hír, szerencse koszorúzza Szent fejét! Minden ember legyen ember És magyar, Akit e föld hord s egével Betakar. Egymást értve, boldogítva Ily egy nép Bármi vésszel bizton bátran Szembe lép. Ellenség vagy áruló, ki Hont tipor, Meg ne éljen, fogyjon élte Mint e bor. Áldott földe szép hazánknak, Drága hon, Meg ne szenvedd soha őket Hátadon! S most hadd forrjon minden csepp bor, Mint a vér, Melyet hajdan frígyben ontott Hét vezér; S mint szikrája a szabadba Felsiet, Úgy keresse óhajtásunk Az eget. Légyen minden óhajtásunk Szent ima, S férfi-keblünk szent imáink Temploma. És ürítsük a hazáért E pohárt: Egy pohár bor a hazáért Meg nem árt. Érje áldás és szerencse Mindenütt, Ahol eddig véremésztő Seb feküdt. Arca, mely az ősi bútól Halovány, Felderűljön, mint a napfény Vész után. Hű egyesség tartsa össze Fiait, Hogy leküzdje éjszak rémes Árnyait: Künn hatalmas, benn virágzó És szabad, Bizton álljon sérthetetlen Jog alatt. S vér, veríték vagy halál az, Mit kiván, Áldozatként rakjuk azt le Zsámolyán, Hogy mondhassuk csend- s viharban: "Szent hazánk! Megfizettük mind, mivel csak Tartozánk." (1842. okt. 5.) . Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban ------------------------------------------- Hová lépsz most, gondold meg, ó tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betűkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentő tanulság: "Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait." Miért e lom? hogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot? Az isten napját! nemzet életét! Miért e lom? szagáról ismerem meg Az állatember minden bűneit. Erény van írva e lapon: de egykor Zsivány ruhája volt. S amott? Az ártatlanság boldog napjai Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, Vagy egy dühös bujának pongyoláján. És itt a törvény -- véres lázadók, Hamis birák és zsarnokok mezéből Fehérre mosdott könyvnek lapjain. Emitt a gépek s számok titkai! De akik a ruhát elszaggatták, Hogy majd belőle csínos könyv legyen, Számon kívül maradtak: Ixion Bőszült vihartól űzött kerekén Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők. Az őrült ágyán bölcs fej álmodik; A csillagászat egy vak koldusasszony Condráin méri a világokat: Világ és vakság egy hitvány lapon! Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből S most a szabadság és a hősi kor Beszéli benne nagy történetét. Hűség, barátság aljas hitszegők Gúnyáiból készült lapon regél. Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betűket a sápadt levél Halotti képe kárhoztatja el. Országok rongya! könyvtár a neved. De hát hol a könyv, mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? -- Ment-e A könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bőszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. De hát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költők műveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idő? Hány fényes lélek tépte el magát, Virrasztott a szív égő romja mellett, Hogy tévedt, sujtott embertársinak Irányt adjon s erőt, vigasztalást. Az el nem ismert érdem hősei, Kiket -- midőn már elhunytak s midőn Ingyen tehette -- csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ, Népboldogító eszmék vértanúi, Ők mind e többi rongykereskedővel, Ez únt fejek- s e megkorhadt szivekkel Rossz szenvedélyek oktatóival Ők mind együtt -- a jók a rossz miatt -- Egy máglya üszkén elhamvadjanak? Ó nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sűlyedéstől meg nem mentheték! Hogy még alig bír a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon, Hol legkelendőbb név az emberé, Hol a teremtés ősi jogai E névhez: "ember"! advák örökűl -- Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsők S az isten képét szíjjal ostorozzák. És mégis -- mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem őket, ők megvédnek engem. Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden cseppjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét, mint a régi nemzetek, És kezdjünk újra tűrni és tanulni. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövűlnek élő fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből, S a szellemharcok tiszta súgaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük, élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfimunka volt! (1844) . Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka ------------------------------ 1 A vadász ül hosszu méla lesben, Vár felajzott nyílra gyors vadat, S mind fölebb és mindig fényesebben A serény nap dél felé mutat; Hasztalan vár; Vértes belsejében Nyugszik a vad hűs forrás tövében. A vadász még lesben ül sokáig, Alkonyattól vár szerencsejelt: Vár feszülten a nap áldoztáig, S ím a várt szerencse megjelent: Ah, de nem vad, könnyü kis pillangó, S szép sugár lány, röpteként csapongó. "Tarka lepke, szép arany pillangó! Lepj meg engem, szállj rám, kis madár; Vagy vezess el, merre vagy szállandó, Ahol a nap nyúgodóba jár." Szól s iramlik, s mint az őz futása, Könnyü s játszi a lány illanása. "Istenemre!" szóla felszökelve A vadász: "ez már királyi vad!" És legottan, minden mást feledve, Hévvel a lány nyomdokán halad. Ő a lányért, lány a pillangóért, Versenyeznek tündér kedvtelésért. "Megvagy!" így szól a leány örömmel, Elfogván a szállongó lepét; "Megvagy!" így szól a vadász gyönyörrel A leányra nyújtva jobb kezét; S rezzent kézből kis pillangó elszáll; A leány rab szép szem sugaránál. 2 Áll-e még az ősz Peterdi háza? Él-e még a régi harc fia? Áll a ház még, bár fogy gazdagsága, S telt pohárnál űl az ősz maga. A sugár lány körben és a vendég; Lángszemében csábító varázs ég. S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért, A kupák már felvillantanak, Ősz vezére s a hon nagy nevéért A vén bajnok könnyei hulltanak; Most könyűi; vére hajdanában Bőven omlott Nándor ostromában. "Húnyt vezérem ifju szép sugára" Szól az ősz most "éljen a király!" A vadásznak vér tolúl arcára S még kupája illetetlen áll. "Illetetlen mért hagyod kupádat? Fogd fel, gyermek és kövesd apádat. Mert apád én kétszer is lehetnék, És ha ittam, az nincs cenkekért; Talpig ember, akit én említék, Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!" S illetődve s méltóság szemében, Kél az ifju, tölt pohár kezében: "Éljen hát a hős vezér magzatja, Addig éljen, míg a honnak él! De szakadjon élte pillanatja, Melyben attól elpártolni kél; Egy király se inkább, mint hitetlen: Nyűg a népen a rossz s tehetetlen." S mind zajosban, mindig hevesebben Víg beszéd közt a gyors óra ment. A leányka híven és hivebben Bámulá a lelkes idegent. "Vajh ki ő, és merre van hazája?" Gondolá, de nem mondotta szája. "Téged is, te erdők szép virága, Üdvözülve tisztel e pohár! Hozzon isten egykor fel Budába, Ősz apáddal a vadász elvár; Fenn lakozva a magas Budában Leltek engem Mátyás udvarában." Szól s bucsúzik a vadász, rivalva Inti őt a kürthang: menni kell. Semmi szóra, semmi bíztatásra Nem maradhat vendéglőivel. "Emlékezzél visszatérni hozzánk, Jó vadász, ha meg nem látogatnánk." Mond szerényen szép Ilonka, állván A kis csarnok végső lépcsején, S homlokán az ifju megcsókolván, Útnak indul a hold éjjelén. S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: Fölveré azt szerelem hatalma. 3 Föl Peterdi s bájos unokája Látogatni mentenek Budát; Minden lépten nő az agg csodája, Mert sok újat meglepetve lát. A leányka titkon édes óra Jövetén vár szép találkozóra. S van tolongás s új öröm Budában: Győzelemből várják a királyt, Aki Bécset vívó haragában Vérbosszút a rossz szomszédon állt. Vágyva néz sok hű szem ellenébe: Nem vidul még szép Ilonka képe. "Hol van ő, a nyájas ösmeretlen? Mily szerencse fordúlt életén? Honn-e, vagy tán messze költözötten Jár az őzek hűvös rejtekén?" Kérdi titkon aggó gondolattal, S arca majd ég, majd szinében elhal. S felrobognak hadvész ülte képpel Újlaki s a megbékült Garák. S a király jő, fölség érzetével Környékezvén őt a hős apák, Ősz Peterdi ösmer vendégére, A király az: "Áldás életére!" "Fény nevére, áldás életére!" Fenn kiáltja minden hű ajak; Százszorozva vissza zeng nevére A hegy és völgy és a zárt falak. Haloványan hófehér szobornál Szép Ilonka némán és merőn áll. "A vadászhoz Mátyás udvarában, Szép leánykám, elmenjünk-e hát? Jobb nekünk a Vértes vadonában, Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád." Szól az ősz jól sejtő fájdalommal, S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal. És ha láttál szépen nőtt virágot Elhajolni belső baj miatt: Úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó érzemények, Kínos emlék, és kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé; Hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté. A király jön s áll a puszta házban: Ők nyugosznak örökös hazában. (1833) . Vörösmarty Mihály Szózat ------ Hazádnak rendületlenűl Légy híve, ó magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: "Egy ezredévnyi szenvedés Kér éltet vagy halált!" Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt. Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűl, S az ember millióinak Szemében gyászköny űl. Légy híve rendületlenűl Hazádnak, ó magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. (1836) .